Más volt a helyzet a szakképzett munkaerővel. Az írástudó, vagy valamihez értő (pl. szakács, kézműves, ruha- vagy cipőkészítő) rabszolgát mindig megbecsülték, sokra tartották. Ciceróról például feljegyezték, hogy kedvenc felolvasó-rabszolgájának tüdőbaját saját költségén gyógyítatta. A kisiparosok nagy része szabad polgár volt, ők főleg kisázsiai-görög rabszolgákat vásároltak, akik nagyobb szakmai ismeretekkel rendelkeztek, mint a római mesteremberek. Ezek a rabszolgák már pénzt gyűjthettek és később megvásárolhatták a szabadságukat. A korai császárkorban a "minisztériumokat" felszabadított rabszolgák vezették, a beosztottak rendszerint magasan képzett rabszolgák voltak, ami kihatott az államigazgatásra és a törvényhozást is befolyásolta. Arisztotelész azt mondta, hogy "a rabszolgaság természeti tény, a rabszolgára addig szükség van, amíg a vetélő nem mozog magától a szövőszéken". És valóban, a rabszolgaság a XIX. század végéig fennmaradt, többé-kevésbé, változó formában.

Tehát már akkor megfogalmazódott az értelmiség körében az, hogy szükség van a rabszolgák munkájára, de még nem volt konkrét elképzelés, és koncepció a munkaruha biztosítására vagy orvosi vizsgálatra esetükben.

Hippocrates (Kr.e. 460-377) volt tán az első személy, aki a bányászok körében először leírta az ólommérgezés tüneteit. Majd egy római szenátor, idősebb Plinius (Kr.u. 23/24-79) feljegyzései közt találkozhatunk az azbeszt és a cinnabarit (higany érce: HgS) egészséget károsító hatásaival. Plinius volt az, aki művében említi, hogy a munkások úgy védekeztek a por ellen, hogy a szájukat és orrukat eltakarták.